2009. november 21., szombat

Jász Attila

Részletekben rejti el

Alkonyatkor érzi magát leginkább
elégikus hangulatban az ember,
ilyenkor szinte egészen könnyedén nézve szembe
az aranyló, de már hanyatlóban lévő nappal,
ahogy maga mögé bukik le lassan.
Elkésett Daidaloszként reméli,
jón s rosszon túl van, szemhéja résnyi,
nincs nő, modell, akit meg kéne nézni,
tanulmányozni kicsit a rejtett részeket,
félni a vélt vagy valós lényeget.
Hús-vér asszonyként szorítani magához
a tájat, pajzsként magát a vágyat,
valami hangulatot a halál ellen.
Sajnos ennyire közhelyesen.
A fáradtságtól feje félrebillen,
figyelme elszáll a tó fölött.
A pillanatnak egy sirály is része, örök.
És nem fog belenézni a víz törött
tükrébe, szilánkokból egy képet összerakni,
egyszerűen nem érdekli,
aki onnan visszanézne. Hezitál egy kicsit, úgy érzi,
mintha egy nagy, kivörösödött szem fókuszálná
fáradt tekintetét a tükrön át,
konstatálva sok olvasás után:
a dolgok elvesztették értéküket.
Már csak a régi festők tudnak úgy ránézni egy tájra,
mintha egész életükben erre vártak volna.
Mintha a látvány a megfesthető képpel,
egy pillantásra legalább, azonos lehetne.
Belesimítja érzékenységét a háttérbe,
mintha nem is lenne, eltüntet minden ismert
gondolatszilánkot a felszínen,
önmagát a fák közötti részletekben rejti el.
Az ostorlámpák halvány fénye jelzi,
ezt a képet már nem festi meg senki,
amúgy is csupán egy árnyék
bizonytalan kontúrja látszik épp.
Egy magányos sétáló, ahogy visszanéz.
A csukott szem most pihen, hogy a reggel
ott találja majd ismét, újult erővel
a színház nézőterének megfestése,
félig kész arcok mellett,
az elvárás dekoratív horizontján,
mindig a nézőkkel szemben.
Egy ártatlannak tűnő tóparti séta is
mennyi vágyakozást kelthet,
mi eltereli a figyelmet,
meséli majd másnap a hercegnek,
miközben a kastélyudvaron reggeliznek.
Önmagam tájban, arcban, testben ismerem fel.