2009. november 21., szombat

Cséfai Szelezsán György

Nap és a fények

A verebek már nyugovóra tértek.
Fáradtan jön az ősz, a fák között
a lanyha esti szélben,
társtalan a magány, csendesedik az élet,
sejtként kering benne a lélek...
Az utcák egyszerre elhomályosulnak,
a tar fák tetején, a szirtek között
a hold kandikál.
A lanyha csendben suhanva oson utánam
őszi hangulatot idézve a homályos bánat...
Kis madár, vedlett ág, veletek teljes az élet,
könyörgöm, várlak titeket,
hisz nekem ti vagytok a rész,
az egészben, örökös nagy folytonosság,
ebben a nagy együttélésben.
A tűnő percek kiülnek gondverte homlokomra
arcomra ráncok gyülekeznek sort sorokra halmozva,
mint a had, - ne bántsátok őket,
- mert ki eddig óvta,
már akarja, szeretetébe zárva.
Egy veréb, zajos közelségből jött
fáradtan, messziről
- még idejében megmenekült, szárnyát ki
tárva,
ereszünkbe költözött és hosszan hallgatott,
- micsoda kötelék, - mi igazán boldoggá tett,
hisz valamit továbbadott!...
- Barátja vagyok! -