Idő fénylett: vizek, égboltok őse.
Nagy szemek néztek a kezdődő őszre.
Dallam szikrája táncolt el a légben,
s gyújtott ezüstöt bús nyárfalevélen.
A Semmi volt szívemben, ami Minden,
mert könnye átjut álmon, földi kincsen,
s a szépsége ráég a pillanatra,
melyben az Anyag önmagát siratja.
Megértettem: a Semmit írom én is,
a Nagy Szívet, mely vérzik, vérzik, vérzik,
fényben Időt: vizek, égboltok ősét,
elmúlásokban Szépség örök őszét.
Ingott a nád, akár az emberélet
és sóhajtott is. Nincs-partokra léptek
az istenek, s a fényben Időt loptak
és sejtettem, hogy ők is elhagyottak.
S nem mindegy-e, - szólt tükörláng szememben -
hogy végesen sírunk a végtelenben
vagy a végtelen végén sírnánk: vége,
nincs már tovább fenséges messzesége?!
Kezdődő őszből majd gyönyörű télben
hadd fejezzem be: csillagos mesében,
hólelkű csendben pogány-szép imával,
gyógyító Szépség méregpoharával.
