2011. június 6., hétfő

Fehér Miklós

Rátalálva az igaz útra

Ahogy az éjszakából kilépek,
Szoktatom magam a fényhez,
Vaksin, könnyben úszó szemmel,
Kezemmel kapaszkodót keresve,
Tapogatózva, botladozva;
Saját lábamban is megbotolva,
Oly bizonytalan, mint a gyermek
Idegenben – félelemben.

Mennék előre vagy más irányba,
Iránymutatót nem találva,
Egyedül vagyok, tehetetlen,
Hol mindenki ismeretlen,
Nem kérhetek segítséget,
Utamhoz nincs térképem,
Sem iránytűm, se jó tanácsok.
Bizonytalan meg-megállok.

Nem tudom, hogy hol keresek
Célt magamnak, életemnek,
Tanuljak, vagy tapasztaljak,
Szálljak, vagy földön maradjak,
Alkossak, vagy gyarapítsak,
Habzsoljak, vagy megtakarítsak,
Adjak mindent, vagy elvegyek?
Nem találom helyemet.

Példákat keresek és példaképet,
Testközelben és messzeségben,
Alkotót vagy ki használja mindazt,
Mit tehetséggel megalkottak,
Feldicsértet, kit most dicsérnek,
Felejthetőket, kik elvetéltek,
És tudom, hiába találok fényre,
Semmit se látok, bármerre nézek.

Mert időm fogy – döntenem kell,
Hogy mit kezdjek az életemmel.
Nem érdekel, mennyi van hátra,
Esélyt kérek a megmaradásra.
Öröklétre végtelen éjben,
Mint állócsillag fent az égen,
Hogy rátalálva az igaz útra,
Ne nyeljen el a feledés kútja.