2011. június 6., hétfő

Bősze Éva

A hegyek egyre közelebb jönnek

Múlnak az évek, én növök.

A távolságok messze tűnnek,
körülfonnak vad időkörök.

Lassul már a szívverésem,
megkövült komor színek
uralják belső ürességem,

csapkodnak hínáros vizek.

Keresem azt a pillanatot,
mit hajszolt emlékem meghagyott,
a sok lila-bíbor alkonyatot

útjaimra gyúlt csillagot...

Felneszelnek hívó szavak,
örök-idők hűsége száll!

Kitartásra szólítanak,
felnőtt a gyermek már...

Magasodik a derűs hegyoldal.
Közel és egyre távolabb,
a völgy az orommal kel birokra,
az elmúlás fájón megfogan...