Ma hajnalban,
a parkban
– egy idegen alakra öltve –
arcod éle jött velem szembe
/míg ujjaiddal cigarettára gyújtott,
fürkésző tekinteteddel felém biccentett/,
és szemeiddel pár másodpercre
bársony-puhán belémhatolt.
S az álmosan döcögő
villamoson
nevetésed hangjára riadtam,
és illatod követtem órákon át,
míg egy sosemlátott kapualjban
magamra nem hagyott az utánad-vágy
– már majdnem elsírtam árvaságom,
mikor lépteiddel maga felé csábított
egy újabb ismeretlen.
És fények csillantak
a körúton
– a kirakatok mellémtükröztek –
/láz-gyöngybe burkolt mosolyod,
selyem-lágy csók lakta szirtemet …/
átöleltél, testünk tétova naptáncba omlott.
…de az újra kelő világgal tűnt tova alakod
– s már csak a fellobbanó zefír simított.
Mindenhol.
Te vagy.
