2010. június 30., szerda

Grigo Zoltán

Szárnyak

A múló éveknek szárnya nő,
Suhannak néma égbolt alatt,
Szorosan ölelik az időt,
A bennem csendesedő szavak.
Árkok mélyülnek tenyeremben,
Benne simul az egész világ,
De utak mentén már por terem,
Meg magányos, haldokló virág.
Nézem az alkonyi fényeket,
Már csak behunyt szemmel álmodok,
Hegyek csúcsáról az életem,
A völgybe, csendesen lecsorog,
Néma görcsbe rándul a táj,
Zokog nehéz ólomkönnyeket,
Nem állva halnak meg a fák,
Lábam elé dőlnek hirtelen.
Nyújtanám feléjük a kezem,
De lassan már elhagy az erő,
Örökké álmodó szívemen,
Az angyalok szárnya nő.