2010. május 21., péntek

Váci Mihály

Hazatérés

a roppant égbolt elfáradt ragyogni,
szelíd kékje már álmodozni kezd:
elalvó hunyorgással rácsukódik
kelet felől a lágypillájú est.

Hívás, szelíd várakozás az este,
tornácán nagy sugaras szív dobog,
eperfa hajlik a fészkes ereszre,
benn lángos pirul, meleg tej csobog.

A határ félni kezd, kiáltni nem mer
a hazatérő emberek után:
bokrai mélyén sok szív ijedten ver,
minden levelén reszket a magány.

Mert a tájat senki sem hívogatja.
Lombjai közt felsír a félelem,
s egy lány után, ki libáit hajtja,
megindul ő is, lopva, csendesen.

Előbb a dűlőút megyen, ballagva
szénás szekér után: nagy fáival
rátámaszkodik a kerti kazlakra,
pár gallya leng még, s elalszik hamar.

Kis utak eltévedve botorkálnak,
elvesztették az aratók nyomát,
tálálkozva, tanakodva megállnak,
s keresgélnek a tarlókon tovább.

Piciny füvek tolonganak, tipegnek:
- mint félő gyermek sír, hazaszalad,
úgy ők is széles rendekben sietnek,
pázsitba gyűlnek friss kazlak alatt.

Az eperfa a házhoz közelebb megy,
a virágok ablakra hajlanak:
az utakon halk lombok közelednek,
elalvó udvarokba tartanak.

Már csak az árkok maradnak: ők árvák,
őket mindenki messze kergeti;
csak bodza hajtja rájuk durva ágát,
de mélyük melegséggel van teli.

Közelebb jönnek szégyenkezve, lopva,
leselkednek a sötét kert alatt,
sompolyog velük csalán és a bodza,
s a meleg ólak körül alszanak.

Az este így a tájat,
mint szétszéledő nyájat
terelgeti haza:
tolonganak az árnyak,
kitárt kapuid tágak
tornácos éjszaka.

A porfelhők után a
kitaposott csapásra
kezd vágyam hajlani:
szeretnék éjszakára
eljutni egy tornácra,
s küszöbre botlani.