2010. április 13., kedd

Kováts Péter

Balatoni hajnal

Nézem a hajnalt ahogy a fény felragyog
s tépi szét az éj sötét brokátját,
a hold már sápadtan mosolyog
köszöntve öreg, hűséges égi társát.

A felkelő nap a tó fölé hajol
s fényhídon küldi az éltető reményt:
Ébredj világ! Elhoztam az új napot! A fényt!
Kinek része, születés, boldogság az életben
kinek küzdelem, fájdalom az elmúlásban.
Ez kavarog, fortyog szüntelen az örök körforgásban.
Csak az idő múlik monoton percegéssel,
oly minden mindegy egykedvűséggel.
Persze ez nem mindig ily fekete-fehér
olykor a legnagyobb fájdalomból
születik meg a legcsodálatosabb remény.

A tájra most köszönt rá a reggel
harmatban fürdőzik fű, fa és virág
s az ág végén megülő vízcseppen
szivárványra törik szét a ráeső sugár.

A feltornyosult felhők rajzolatában
keresem homályos árnyalakod
s mint elfojtott forrás felbugyog
a gondolat bennem,
hányféle átkot kell még szétfeszítenem
hogy eljussak hozzád,
s nyugalmam én is megleljem.