2008. december 3., szerda

Seth F. Henriett

Ősz

Milyen kihalt ez a világ, minden milyen üres,
Már csak néhol látszik a nyári - édes lendület,
Ott, igen ott, abban a sárga - kusza, kis bokorban,
Oda csobban a nyár, halkan álmodozva, titokban,

Hogy elmesélje, mily szép volt, mily édes, mily jó,
A napsugaras délutánt követő csillagos égbolt,
És most ez tükröződik vissza ebben a pici bokorban,
Sárga levelei őrzik a nyár delejes meséjét, titokban,

De ah, elvonult a nyár, szél lebeg fejem felett,
S a kis bokorról is könnyezve lehullanak a levelek,
Minden sárba züllik, mily otromba, és a madár
Is rikoltva röppen el nyári vidékre, be messze száll,

Minden eltűnt, mi dicső volt és zengve zengő,
Ősszel már csak a tél sétál, mint remegve merengő
Latyakos reggel, hajnali ködfoltok, harmatos levegők,
Na szusszanok én is, mint a medve, tartva egy kis pihenőt,

És álmodok nap, mint nap dalokat az őszről,
Visszabújván barlangomba a hideg - zord idők elől,
Felgyújtom téli lámpám, melyen félénk még a gyertya,
És süvítek, mint az őszi reggel, szavaimmal álmodozva,

Mit is tehetnék ily zord időkben, unalmas estéken,
Hacsak nem gyertyámat szorongatom két kezemben,
És leülök a sápadt, ódon fotelbe, könnyesen remegve,
És írom a nyarat, mely eltűnt, örökkévalónak tűnő időkre...