Ismét fejet hajt a nyár,
az ősz elé tárva
diószín kapuját,
zizzenő éjeken,
mikor kandallók
csillag-ölén lobban
a tétován pergő,
szélfútta, tekergő
avartól nedves hasáb.
Kora délutánt ír az idő,
s mégis, álmosító pernyéit
szuszogja már az este,
fahéj és forralt bor illata
szöszmötöl orromban.
Várlak.
Közeledő lépteid zaját
temeti szívem dördülése,
csendes remények lopódznak be veled,
a cipőd koppanása, ahogy leveszed,
csípős hideg érintése
bíborlik párás bőrödön.
Vállad arcom menedéke,
elmúlt őszök szövedéke
fonja át múltunk, jelenünk.
