Elmúlt hetek éhe hűvös reggeleket
szül az ég peremére,
falon az óra alázatosan körbejár, -
gyanítom,
a mélykék csöndet megszegő halk muzsikára vár,
vagy arra,
hogy meghozzon végre a vonat, várok rád... -
Napok kopognak el, az idő halad,
finoman, - mint a hímzés, - csöndes sóhaj szakad;
...és már látlak a peronon, elindulsz felém,
- "Szia..." - mondom én,
de nem válaszolsz rögtön, csak állsz...,-
a hallgatás olyan nekünk, mint a szó;
- "Jó itt lenni" - szólalsz meg, - "te semmit sem változol" - ,
megyünk a körúton, a járda fölött remeg a pára,
és a kép előttem olyan, mintha
ősidőktől lángoló tükörben állna
mindaz, mi most a sugaras fényküllők
gyűrűjébe zárva
mindig csak erre az egy pillanatra koncentrálna.
- "Olyan jó látni téged..." - hallom saját hangomat,
és elcsodálom, mert ez a hang szinte idegen,
- mint lassú patak álma vén tölgyek alatt, - „Szeretem,
ha itt vagy; ha akarod, elmesélem
a tegnapi nélküled napomat..." -
- "Már ismerem, hiszen az este is beszéltünk..." -
mondod, s látom: mosolyogsz...
- "Gyere, nézzük meg a Négyesy-könyvet,
talán valahol megkapjuk."
Sétálunk, átnézünk a Duna fölött,
szelíden napfénybe fordul lustálkodó napunk,
avar füstje szállja Buda szép szívét,
az ég kapuja csikorogva nyílik,
és túl a hegyen jó eső pihéz.
- "Mesélj, mi volt, míg nem voltam...?" - "Semmi,
Kedves, nélküled semmi sem voltam" -, de már tudom,
minden kialakul, szemed sötétjét most meríted
szemembe akaratlanul: tekinteted bőröm alá bújik,
arckrémmé és balzsammá változik, - mandragóra
igézhet így meg valakit, - "Mondj valamit..." -
- "Mit szeretnél hallani...?" - "Gyönyörűek az őszi fák,
hisz tudod...," - nevetsz, majd újra csönd füröszt,
csipkés, déli fény ölel, már cseppet sem búsulunk, -
a maradandóság újra itt van -
és fogja homlokunk.
