I
Körös-körül fakó füvet
Fakítanak a sárga fények.
Föladva már reményüket
Bölcsen hallgatnak bölcs vidékek.
Megejtő, színes fátyolába
Burkolja hamvát a homály,
S az őszi égbolt hajlatára
Akasztja lomha bíborát,
Hogy ékesítse otthonát.
Mégis a gesztenyéken és
Ott túl, a karcsú nyíreken
Kitáruló emlékezés
Régvolt világokat terem:
Illatban, fényben és tüzekben,
Szelídségeddel ékítetten,
Ezer alakban vagy jelen.
A szigorú, őszesti dombok
Fölizzanak emlékeden.
A pókhálókkal te röpülsz,
Te vagy jelen a szilvafákban,
Felhőinken megszínesülsz,
S a tornyok áttetsző falában,
Te vagy a mindig változó:
Megőrző s újulást hozó.
Fölismerlek a szélben és
A ködben: más és változatlan,
Tied az ottan-létezés
Minden órában és alakban.
Immár örök részemmé lettél,
Mert megértettél és szerettél.
II
Amint elfogy az életem,
Egyre többen hagytok magamra,
S mind többen maradtok velem.
Mert megőrző, szilárd alakba:
Gazdagságomba párolom
Rokon szívetek – elhagyatva,
Mégis veletek – átkozott
Szívek, kik újra visszatértek,
Hogy betöltsétek a vidéket.
Most is, amint nézem a város
Kék tornyait, ezer falát,
Csak téged látlak, mert halálos
Kötéssel köt az ifjúság,
Mert körém gyűlsz, s mikor kigyúl az este,
Köröttem bujkálsz, tenmagad keresve.
Így csodáljuk, hogy mégse vagyunk együtt,
Holott oly szörnyen összetartozunk,
Megvádoljuk a múltat s a jövendőt,
Mely érthetetlen képekké borult,
Tűnődve kutatjuk rendeltetésünk,
S mind holdasabbá épül a talány...
Kik egyek voltunk: fél-lénnyel
maradtunk,
S vigasztalan hull ránk a fél-magány.
