Tudom: az ifjú barackfa virága
minden évben újra meg újra kihajt.
A tölgyfa törzse embervastagnyira növekszik,
és viruló leveleit minden tavasz ismét levegőre feszíti.
Ahol most fekszem, száz év múlva erdő lesz,
vagy bozót, vagy irtás,
talán házak fehéres oldalára süt a hajnali napfény.
De a fűben elrejtőzködve
mindörökké cirpelni fognak a tücskök,
a szél vidáman lobogtatja a fákat,
mint valami roppant diadalmi zászlót.
A sziklák, erdős hegyhátak nem halnak meg soha.
A sziklabércek alján meghúzódva
minden tavasszal visszatér a gyopár.
A vad hegyipatak zuhogását
örökké lehet majd hallani,
s a partokon hangyák, bogárkák ezre sétál a fűben.
A ligetek alján a réti sas
félénken bámulja az összeölelkezett szeretőket,
s szívük ütemes dobogását
szerelemmel visszhangozza az erdő.
A nap simogatva sugarazza be
az örökéletű ifjú világot –
És hogy én innét egyszer eltűnök,
nem veszi majd senki se észre.
