Minden, mi van idelenn,
fentről paránynak látszik.
Minden, mi ott van fenn,
hiú káprázatot játszik.
Itt lenn sötét a bolygó,
önnön fénye nem ragyog.
Ott fenn fénylik a golyhó,
hamis tündöklés vacog,
Bujkál dús felleg mögött,
csak les, csak néz, nevet,
megint szeszélyes, mert fogy,
aztán újra virulva,
Mindig később indulva,
félénken kacsint le rám,
és elkísér a kihalt,
csendet kongató utcán.
Ketten megyünk, Ő és én.
Koronája Naptól kapott,
szöghajamra ebből adott
kicsi ezüst glóriát.
Lépegetve könnyeden,
élvezem, hogy jön velem.
Kegyébe vesz légi lény,
Nap, Hold, Föld, a csillagok,
Én is velük csillogok,
s megfejteném e csodát,
ha nem érezném hirtelen,
ez nem lehetne nélkülem.
Ki bámulna tükrébe,
a Hold ezüst képébe,
ha a Földön nem lennék,
vagy csak úgy, mint a lepkék!?
Kinek csalna szemébe.
Könny és sóhaj kísérte
égi tüzet ki csodál,
holdfény alá hogyan áll?
Derűs szívvel hidd csak el,
az is minket irigyel,
az angyali égi kar,
mind, ki glóriát akar...
Mert ami van odafenn,
nélkülünk értelmetlen.
Minden, mi él idelenn,
megismételhetetlen.
Nevet a Hold, nevet rám,
titkot rejtő ősmagány!
Miénk örökkön e fény,
ha átlépünk az Idő
Földhöz rendelt küszöbén.
