Körülöttem már mindenki nyugovóra tért.
Éjfél felé jár az idő.
Nesztelenül osonok az ablakhoz.
Merengés az üvegeken át a délután látott filmen.
Mely rólam, és a múltamról szól.
Mindig csak az átkozott múlt.
Melyben egyetlen pozitívum, születésem.
De rossz korban, rossz helyre.
Így sorsom induláskor már megpecsételődött.
Hiába tépkedem képzeletbeli naplóm tegnapjainak valós oldalait.
Mint egy kiapadhatatlan fájdalomforrásból bugyognak elő a fájó emlékek.
Szívem torkomban dobog, folynak könnyeim patakokban.
Összeszorítom ajkaimat, hogy halk sírásom ne tudjon hangos zokogásba kitörni.
Az alvókat nehogy felébressze.
