Hevült a nyár már Esztelneken,
mikor én kedves asztalnokom
szólott: egyél, igyál, mert kihűl az elme
e nagy melegben, s szívünk szép szerelme.
S én faltam. Környező hegyek karéját,
szerelmek bensejét és hántott héját
tábortűzön sütöttem tovább, és lángok melege
suttogta: nő még szívem szép szerelme.
Elfogyhatatlanul, mert nő, csak nő,
lángszoknyája támad a forgatagban,
hamu alatti parázsnak is lelke,
szikrát onnan szór szívünk szép szerelme.
Férfit, nőt elveszni annyit láttam
alkalmi szerelmek nagy ájulatában,
hogyha kis patakán átkél, nem is olyan szende,
mégiscsak ő lett szívem szép szerelme.
Mert bordám s bokám is érte törtem,
s azt, mi kissé bennebb dobban,
törni nem hagytam, érti elme:
ő lett a szívem szép szerelme.
Van néki biztos olyan inge,
melybe szívem is beleférne,
ingtépő engedetlen lázban
lüktetnénk együtt a szívdobogásban,
hasogatván magunkról gúnyát, kelmét,
kitakarva szívünk szép szerelmét.
