Mosolyomból harangvirág fakadjon,
könnyemből folyamok eggyé-folyjanak.
Nyomtalan hagyjam el a földet
sóhajtva és alkonyt hívogatva.
Nyári éjbe táruljon kezem,
minden ujjam hegyén tartsak csillagot.
Alázattal várok mind e csodára.
Az üres gőgöt oldozza le a lelkem,
zarándokként járuljak a fákhoz,
az egyszerű örömöt, mint ők, érezzem
s újra meg újra az embereknek adjam.
*
Már hajam minden fénye, színe fáradt
és a tárgyakba ernyed: közelebb
a rég hófedte földhöz, meghajol
a barna erdő, mit hordott a vállam.
Körém borul az átlátszó Öregkor.
Fakó keretben még elevenebb
már kényszer nélkül a valódi szín
s a bánat közepéből rád köszön
egy lágy érintő kéz testvéri vágya...
Már hajam minden fénye, színe fáradt,
a dolgokba lankad egykedvűen,
s az emberekbe, folyton közelebb
az önmagát megértő lelki mélyhez,
s talán hozzád is lassan közeleg...
*
Ha agyagot gyúrtál, öreg fazekas,
mért nem kerekítél tányért belőlem,
rá alma festve,
honnan szeretőm
jóllakhatik
naponta
és minden este?
Ha idő kezdete óta gyúrsz agyagot, öreg fazekas,
mért nem alakítál korsót belőlem,
hogy ő az ajkát ajkamra nyomja
ama borzalmas ajándék nélkül,
hogy széttörjön engem cserép-darabokra,
ama fájdalom nélkül
hogy lábával cserepem összetiporja,
magának bánatot nem okozva?
Ha idő kezdete óta vagy fazekas,
mért nem edénnyé formálod agyagod?
Mért gyúrtál belém életet
és asszony-alakot?
Weöres Sándor fordítása
