Ricsajok elôl menekülve,
ígéreteknek nem felülve;
küzdés után nyugalmat vágyva,
menekülnék társas magányba.
Fénylô látványokkal nem bírok,
hát csábítón senkit se hívok;
de hogyha mégis mellém tévedsz
s kérded, hogy ettôl mit remélhetsz,
azt felelem: nálam eléred
rejtôzködô legjobbik éned:
Magadba nézô áldott csendet,
mélyeidból sugárzó rendet;
a legtöbbet, mit ember adhat
a másik embernek: bizalmat;
s minek nem adhatod meg árát,
a Barátságnak szilárd várát,
meghitt szavaknak bensôségét
és a türelem szelídségét;
önbizalmat a küzdelmekhez,
hitet, mi benned mindent rendez;
a Szeretetnek nem-múlását,
féltô kezek feléd-nyúlását;
igényemet, ha eléd tárom,
azt magamtól épp' úgy elvárom;
az érzelmeknek tengermélyét,
a köznapok derűs békéjét;
vágyát annak, hogy élhess másnak,
vágyát az önfeláldozásnak; -
égbe nyúló szikla-Szerelmet,
mi szárnyakra emelve ment meg...
Ricsajok elôl menekülve,
bôsz bosszulóknak nem bedőlve,
nem megafontól hangos utcán,
hanem a lélek hullámhosszán
csak egyszál magamban kiáltom:
nekem nincsen semmilyen 'Pártom'
amely dicsfényt vagy szégyent hoz rám, -
csak szomjas szívvel jöhetsz hozzám!
