2012. június 3., vasárnap

Király Ilona

Alkotás

Minden egyes művészi alkotás
közelebb visz az élet lényegéhez.
A teremtett világ szépségéhez.
Mindaz, amit Isten megalkotott,
és az emberész részben felfogott,
egyedülálló,utánozhatatlan.
Próbáljuk mégis színekben, szavakban,
hangokban, formákban visszaadni.
A láthatatlant szoborrá faragni.
Bár képzetünkben tiszta az összhang,
torz a tükörkép, hamis a visszhang.
Botlik a nyelv, az ecset megremeg,
némely billentyű, vagy húr félrecseng,
s a szobor kissé merev, szögletes.
- Igen, az ember nem tökéletes. -
A művészt hajtja az ihlet, sugallat,
kifejezni vágyás, - s addig nem alhat,
míg próbálkozása meg nem közelíti
azt a meglátást, mi bentről feszíti.
Ki tudná fejezni jobban? - Vagy másképp?
Minden szemszögből más a tükörkép,
s az elhangzott szó visszacsengése
a lélek mélyén: egyén kérdése.
És mégis minden művész alkotása,
sajátos fényű megvilágítása
a feljebbvalónak, tárgy mögöttinek:
mintegy magasabb szférába vezet.
Színek, formák, hangok, rímek nyomán
nem csak élvezetet nyerünk talán.
A mozaikkockák képbe rendeződnek:
értelmet adnak térnek és időnek.