2012. június 6., szerda

Jószay Magdolna

Míg nem késő

Ifjúkorban más a fontossági sorrend,
végzed ímmel-ámmal, mi kötelező,
de inkább kergetnéd és élnéd a sűrű,
számodra fontosnak tűnő, zűrös napokat,
füstösen fülleteg, tegnapra nem emlékező,
baljósan zajos éjszakákat,
melyek "buliságából" a hiányérzeten kívül
semmi, szinte semmi nem marad.
Hogy rohan az idő, azt sem látod még,
nem veszed észre az apró ráncokat,
ám agysejtjeidbe lassan s észrevétlen
az évek más előjeleket lopnak,
más lesz az értékrend, s más jelent
ugyanaz a történet, mozdulat,
s talán van esély még rá, hogy
pótolj valamit vagy meglásd a fontosat:
a felhők szépségét, a fák tiszteletreméltó
hallgatását, az ég kékségét, a hold
rejtelmes ragyogását, a hegyek fenségét,
az éj suttogását, a kispatak csörgését,
éld át egy kutya barátságát, értékeld
gonddal hűségét, ragaszkodását,
vedd észre, ahogy a pillangó finom
nesztelenséggel röppen a virágra,
légy hálás, hogy felkel a nap és
új reményekkel nézhetsz a világra.
Egyszerre máshogy kezded látni
magadat, anyádat, apádat, s hányszor,
de hányszor fogsz sóhajtani attól,
ahogy majd saját gyereked hozzád szól...
hányszor látod majd be, hogy igen,
ugyanezt érezték anyám s apám...
s magadba roskadsz a fájdalomtól.
Ne titkold, még mindig nem késő,
tárd ki a szíved, lásd meg a szenvedőt,
neked csak pár jó szó és simítás,
míg neki tán túlélés és segítő erő...
hogy ne mondhasd majd az út végén,
hogy bánom nagyon, de most már késő,
oly sok mindent máshogy tennék,
de vége, nincsen már... sajnos, lejárt az idő.