2012. június 6., szerda

Madár János

Tiszta egekbe...

Csak álltam. Csak néztem a föld holdkaréját.
Megváltó, nagy szelek jöttek. Fölgyújtották
büszke lánggal, és vitték, ragyogtatták szépen
a szegénység roppant nádfedeleit. Nagyapám
arcáról fekete könnyek hulltak. Lába előtt kő,
kövek - meglapultak. Majd újra elkezdtem sírni.
Tékozló, nagy haragomban mázsányi szégyen,
gyász. Újjáépítem szívemet. Lüktessék világgá
a fényt véredényei. Mert üszkös gerendák súlya
alatt élni nem lehet. Kihűlt parazsak sebhelyén
ha pernye száll, az ember mit tehet? Békesség,
békesség a szegénységgel megáldott, éhségtől
meggörbült időnek. Koldusok voltak őseim,
hajnallal lobogó homlokaik már az égig nőnek.
Szép ez a táj, de a barázdák vériszapos, árva
rögében még most is felismerhető mérföldes
léptük. Amíg élek, már csak értük élek, értük.
Hajszálukat keresem hófehér csillagok között.
Tudom, homlokuk tiszta egekbe költözött.