2012. május 30., szerda

Jószay Magdolna

Végtelennek képzeltem

Régen végtelennek képzeltem az életet,
bár hallottam már, hogy egyszer eljön
a nap és nincs tovább, vége lesz...
de legyintéssel elintézve, gondolatban
fel nem fogva - hisz az olyan soká lesz -,
úgysem jön el, soha, soha az, mikor majd
megnövök, megöregszem s eltemetnek...
Ugyan, nekem anyám is mindig él majd s ez
a ház és a kert is mindig csak a miénk
lesz... hosszúnak éreztem a tartalmas
napokat, és ki nem várhatónak a lassan
mászó éveket, alig bírtam megélni, hogy
tízből mikor leszek tizenegy... s mikor
először húzhattam nejlonharisnyát, a
női büszkeség, lám, majd'' szétfeszített...
Egy örökkévalóságnak tűnt az élet, a
vágyott felnőttkor... sürgetni pedig az
időt oly kár, hisz lennék újra gyerek,
szívesen és örökre akár... visszagondolva
nem felnőttködnék, ameddig csak lehet,
jaj, de boldogan gyerek maradnék...
Mert az évek felhőként szállnak fejünk
felett, elröppennek a hónapok, hetek,
egyik évszakot még épp tudatosítjuk,
mikor már a következő lépeget a távozó
előző helyett... egy pillanat tán,
s koporsónk egy más idősíkban már ott
is áll hajdanvolt bölcsőnk oldalán.