2012. április 15., vasárnap

Kiss Tamás

Zsoltár

Nyugtalanul keresem a szót. A helyem a Földön.
Nem a pénzt, - az egyensúlyt,
Nem a támaszt, - a harmóniát kutatom,
a termő békét, nem a nyugalmat,
a rendet, - s nem a félelem-adta fegyelmet.
Nem izgat engem a sorrend,
hová apró márványlépcsők vezetnek
puha, omlatag szőnyegeken:
föl-le, föl-le, mélybe-magasba.
Nékem a rend, az egyensúly kell, az,
ami nélkül nem lehet - óh nem -
de nem is szabad élni a földön.

Én úgy vagyok ember, ha érzem az ujjam
egy idegén, húnyt szemmel a meg-megiramló
pillanatot, ha fordul a földünk, s mögötte
lenyugszik, felkel a Nap.
Úgy vagyok ember, ha tudom, hogy
az állatöv minden csillaga ott fenn
lebeg egy-egy fűszál hegyén, kiszabott útja szerint,
és ha szelíd katalin-rózsa vigyáz okosan
odalenn a tüzes hasadóanyagokra,
ha anyafarkas mellett kisgida térdel,
foltos puma ölén heverészget a bárány,
baziliszkusz-lyuknál gödölye -
ember mellett ember...

Mért néznétek engem botor álmodozónak,
hisz tudom én már rég, hol a helyem:
veletek vagyok én az örökké kilengő
dolgok síkos peremén, és évmilliók küszöbén
várlak, kereslek, te társam, te másik,
te ember, emberiség,
hogy végre kezedbe fogóddzam.