2011. augusztus 30., kedd

Kovács Anikó

Még egyszer...

A gesztenyefák a leghűtlenebbek.
A tölgy, a hárs, a bükk még
harsogó zölddel üzen a világnak,
de a gesztenyelevelek mint régi pergamen:
rozsdás, őzbarna színnel utánam kiabálnak.
Most valahogy mégis jobban fáj:
ez az ősz mélabús álomba veszejt,
visszhangtalan a tegnap szép varázsa,
a nyár hajlékony szellővel üzeni – “elfelejt…”
Nem tettem rosszat, senkit sem bántok,
az idő mégis ellenem, -
hegyre kapaszkodnék, hogy nyár legyen újra,
méregzöld július, - és én az égig terjedek…
…a fény a házak közt boldogan cikázik,
rezeg a csend, megint a nyári csend,
forró szél öleli karjába fedetlen vállam,
és ablakomon könnyű függönyszél lebeg.
Érzem az augusztus elmúlás-illatát,
a parton a Duna szétporlott permeteg,
az ablakok búsan, hangtalan kinyílnak,
egy szál verőfény magában integet, -
és a gesztenyefa itt is a legtünékenyebb...