2011. június 18., szombat

Fövényi Sándor

Egyszerű vers

Meghalnék, ha nem volnának hajnalok,
engem minden virradat a dombtetőn talál.
Csak bámulom, hogy kötényébe a harmatot,
mint öregnéne, felszedi a kelő napsugár.

Még ködvászon feszül néhány akácon,
a gödrök mélyén szürkület lapul.
Az éj kabátja fennakadt egy tüskés ágon,
s míg a szél cibálja, pár csillaggombja meglazul.

A félhomály sötét kalapját földhöz csapja,
majd a bodzabokrok sűrűjébe búj'.
De meglátja a fény, és ölbe kapja,
ám az dühében százfelé gurul.

Az ég alja épp csókot ad a földnek,
arca szégyenlősen lángvörösre gyúl.
Kék szemében felhők zsörtölődnek,
mert ében-fodruk sápadttá fakul.

Lenn a völgyben felriad a város,
az első villamos lomhán tárja ajtaját.
Felszáll a tegnap, s mivel álmos,
már nem hallja a kerekek tompa sikolyát.

Sárga hajóján elúszik a végtelenbe,
a dombtetőnél csilingel nekem.
Majd eltűnik a tüdőszín' fellegekbe,
s én zokogva összetépem harmatos jegyem.