2011. május 2., hétfő

Székely János

Itt és amott

– Mondd, lélek, mondd, miféle tájra
Sóvárogsz mindenekfelett?
Hol tudnád még így-úgy leélni
Nehéz gyötrelmű életed?
Hol gondolod, hogy szenvedésed
Búsongó bánattá foszol?
Hol élnél? Merre vándorolnál?
Hová, hová kívánkozol?

Élnél-e ott, ahol liánok
Hálózzák át a nyüzsge fát,
És rőtek, lázasak az estek,
És kéjesek az éjszakák?
Ahol bugyborgás kél a lápon,
Mert lent az ős gonosz szuszog,
S a víz gyűrűzve ring a partra,
S hullámzanak a lótuszok?

Vagy ott, ahol örök a csend és
A vége-nincs mezők hava,
S hat hónapig dereng a nappal,
Hat hónapig az éjszaka?
Ahol az ős, titokzatos fény
A dermedt égen áthasít,
És csöndesen alábocsátja
Jégorgonája sípjait?

Vagy inkább ott, ahol a fjordok
Sötét vizére hull a fény?
Ahol szilaj gulyák rohannak
A végtelen pampák füvén?
Ahol ködöt pipál a tajga?
Ahol kolompok hangja szól?
Hol élnél, merre vándorolnál?
Hová, hová kívánkozol?

„Tudom, ahány vidék, megannyi
Sokféleség és tarkaság.
Milyen sokarcú is a föld – de
Milyen egyforma a világ!
Egyforma itt az ember, s benne
Egyforma lét gyötrelme forr,
Hogy merre mennék én? Semerre.
Hol élnék szívesen? Sehol.

Ha még kívánnék önmagamnak
Akármit is, ez volna csak:
Pár ifjú bükk egy honni dombon,
Alatta rét, ezüst patak,
Viskó, hol megbújhatnánk végre
Egy korban, amely rég letűnt.
S átalhatnók én és enyéim
Szelíd, együgyű életünk.

Hatalmas volna ott a reggel,
A nappal csendes és csodás.
Puhán verődne ablakomhoz
Az esteli szárnycsattogás...
... S ha még megesnék, hogy magányom
Az emberek közé viszem:
Volnék egy ősi álom árnya,
Egy idegen ország királya,
Akit nem ismer senki sem.”