Fáradt vagyok,
valami tompa szomorúság költözött belém,
akár őszi fák ágain a sárguló száradt levél,
már úgy hullnék le pörögve körbe, s körbe,
ha a szikár szél barnás halmokba söpörne,
aludnék a téli gőzölgő nyálkás rohadásban,
már unom, hogy mindig az elmúlást vártam.
Fáradt vagyok,
elmondani magamnak az élet gyönyörűség,
hisz' nekem vetkőzik meztelenre a kéklő ég,
mikor mámoros felhőrongyait lábam elé veti,
és langyos zápora hol elzokogja, hol neveti
milyen, ha a levegő végtelen gödrein zuhog
amely megtelik távolsággal, és értem susog.
Fáradt vagyok,
mert önmagam szerettem a tavak tükrében,
habár szép gőgös arcom olykor szürkésen
ringatózott fodrain, s hollószín árnyékomat,
csókolta az a könnyű átkozott éhes pillanat,
mely vélt örökkétartó ifjúságomat követelte,
kővévált ráncaim az idő röhögve ünnepelte.
Fáradt vagyok,
de még muszáj élnem néhány röpke percig,
és lehet százéves magány vár rám ameddig
a dermedt tér ránkborult hálójában rádlelek,
bár egyszer megtaláltalak már, s a képzelet
kirakós játékából hiányzott az az egy kocka,
mit elejtettem és tört színes üvegdarabokra.
Fáradt vagyok,
ám még össze kell gyűjtenem a tűszilánkokat,
sorsunk ingoványára átlátszó szivárványokat
kell fektetnem, hogy illanó ívein átrohanjunk
a sötét túloldalra, hol sosevolt boldogságunk
remeg: a Nap, a Hold, és a sápadó csillagok,
de már nincsenek: tegnapok, mák, holnapok.
