És néha, ha csend van, a hegy mesél,
az öreg a hegyet nézi,
naphosszat nézi
és hallgatja a csendet,
néha mordul egyet
és bólogat fejével
és szeme örül
a ráncok mögül.
Olyankor áldott a magány.
És aztán jön a tél.
Mikor a fák alusznak,
mikor alszik a hegy is,
mikor az ember igazán egyedül marad,
mikor semmi nincs, mikor emlékek vannak
s az emlékek fájnak.
Akkor fáj a magány.
