2011. május 21., szombat

Szabó Magda

Vissza az emberig

E vad tavaszt, mely kelleti magát,
s fejét simítja térdemen,
rácson keresztül, csontjaimon át
elemzi a gyanakvó értelem.
Ám a napok feküsznek karikában
jövőm körül, nem ugrik rám a hét,
kioltotta babonás foszforát
szeme mélyén: alszik a hét menyét.

Kit léptemhez szoktattam annyi éve,
eloldozta nyakörvét, elhagyott,
fut a magány idegen utakon,
nem őrzi házam, kísér friss nyomot.
Még vacka ki se hűlt a küszöbön,
feléhajol, szimatol ösztönöm,
vinnyog vesztett szagán: ügyetlen
boldog a boldogok között.

Te, ki pilláid szép ívén
sorsomat húnyod s emeled,
hánts ki e szűkölő örömből,
lendítsd meg lendületemet!
Bogozz ki a hálós gyanúból,
mit születésem rám kötött,
forraszd be újra a világba
nyugtalan köldököm!

Ágyúk, galambok...Annyi éve már,
s nem hittem el. Hitesd el: itt a béke.
Öt ujja van, – öt földrész –, mint nekem,
szorítsd kezem a földgolyó kezébe!
Segíts fel indák s állatok fölé,
kikhez lehúzott az alig
túlélt iszony a gyilkosok közül:
emelj vissza engem az emberig!