2011. május 28., szombat

Ruder Jana

Múltból szakított...

Múltból szakított sóhajom még nagyon fáj,
amikor újra és újra feltör a mélyből.
Árnyékként követ, oly sok éve már,
s nem enged repülnöm.
Nem maradt semmim sem,
csak száraz faleveleket
gyűjtögetett a lélek...
kezedhez érnék, de a valóságtól félek.
Ablakomhoz letérdelt a tél
s tavaszi szonátám
már semmit sem ér.
Messze hajolnak el egymástól a hegyek,
s az utat - melyen hozzád indulhatnék -
eltorlaszolta az idő.
Közös perceinkre ráhull a köd,
elrozsdásodik a beszívott levegő.
Elvetélt minden gondolat, mely feléd szalad,
én mégis naponta építgetem a hidat,
bár megkopaszodott a remény,
már nem vagy idegen.
Meleg fényű takaró vagy a lelkemen.
Távoli harangszó, ami a csendbe rakott fészket,
s mozdulatokból fonott néma ígéret,
hogy múltból szakított sóhajom
lassan elpihenjen,
megszelídüljön a könnyem
simogató két tenyeredben.