2011. május 16., hétfő

Bencze Marianna

Mindennapi hajnalunk

A tegnapból égig érő fát növelt a csönd,
tövében, csitulva, elpihent a föld.
Ágai, mint szelíd, lüktető erek,
pókhálóként fonták be az eget,

de karja, hajnalban a tűnő éjen átnyúlt,
s ott a végtelenben eleven láng gyúlt,
mennyei tűzvész lobbant az égen,
teremtő sárga-özönben égtek a rétek.

Hangtalan, fény sercent a fákon,
friss titkokat suttogott a távol,
aranyhaját bontó néma szél inalt,
harmóniát komponált a földi zaj.

Fényt, s árnyékot játszott minden forma,
olyan volt, mintha az ég lecsorogna,
s mikor utolsó cseppje földet ért,
magához vont egy végtelen ölelés.

Minden, minden rosszat elfeledtem,
egy vén tölgynek támasztottam testem,
így talált rám a mosolygó pirkadat,
a lelket is belélegző pillanat.

Ámulva néztem ezt a szép csodát,
az újjászületés, ébredés varázslatát,
s az örömtől, sírni lett volna kedvem,
hogy ide a földre, embernek születtem.