2011. január 7., péntek

Gál Éva Emese

Téli fohász

Az ég a hómezőre térdepel,
és fohászában szinte köddé válik,
hogy a magasság hol kezdődik el,
s hol folytatódik végtelen halálig,

most épp oly láthatatlan, mint a csend,
melyen átnyilall a hó roppanása,
ahogy a rászakadó végtelent
vakon méri, és jajjal fölvigyázza.

Az életünk ilyen bizonytalan.
Nem látjuk át, csak vonszoljuk a terhet,
melynek ködön túl folytatása van,
mert részei vagyunk a végtelennek,

de soha nem tudjuk meg, hogy miként
változtat nyomorunk az égi renden,
mit tesz a parányi a mindenért,
és sorsa miért fellebbezhetetlen?

Az egész is oly kiszolgáltatott
a résznek, mint a rész a mindenségnek,
amit teljessége cserben hagyott,
hogy megjátssza a tökéletlenséget,

és így lesz a hiány tökéletes?!
A hómező gerince roppanása
alig remegteti meg az eget.
A végtelen a véget meg se látja.