2010. október 22., péntek

Lator László

Szél

A fák belülről izzanak.
Szél borzong vörös hegyeken.
Szavak mélyén a dolgok arca
megfejthetetlenül pihen.

Tavakban ingó tájra néz,
és megriaszt a kék varázs.
A héj alatt zuhogva fut
sötét, parázsló villogás.

Hangokat tapogat a száj,
koccanó, üres burkokat.
Szemünk alján felfénylenek
a mesebeli madarak.

Sajgó tűzzel lobog a nap,
hatalmasan és szárnyasan.
Virágok illatáig érek,
feloldozom magam.