2010. szeptember 18., szombat

Pablo Neruda

9. szonett

Ott, hol nyugtalan hullámok vájják a sziklát,
tiszta fény vakít, lazacrózsaszín,
a víz köreiben ébredő életek
egy-egy csepp kék kősó alá esnek.

Ó, fényes magnólia, hol megreked a hab,
szürkén, mint ami halált virágzik,
aztán eltűnik, mint ahogy egyszer minden,
amit a tenger végtelen sóölébe márt.

Mi együtt, te és én, kedvesem, őrizzük a csendet,
míg a tenger lerombol minden örököt,
vad hullámaitól omlanak össze tornyok.

Az idő alakító, láthatatlan szövet,
vágtat a víz, a homok szakadatlan,
csak az érzés állja az időt, gyengéden, biztosan.

Hollósy Tóth Klára fordítása