2010. szeptember 18., szombat

Balázs László

Utam...

Kézfejre kiülő
hozzád simuló lélek
most gyengéden
forró bőrödhöz érek,
finoman húzva,
elfogyón a nyomon
magam arcodra írom.

Most homlokod vonalát
rajzolom, láz vagyok
és ott hagyom őrizetlen,
- benne minden álmom -
rám nyíló szemed.
Legjobban tán
magamtól féltelek.

Most rebbenő pillád vagyok:
vágy és elejtett pillanat
magával rántja
az eltört szavakat.

Most a hajadban megbújó árnyék,
amit úgy vártunk... hiába
a karodban ringatózó esténk.

Most apró félénk ránc
mosolyod formált
s talán én vagyok bánatod,
mit a mosolyra írtam...
ajkadon tűnök el
egy kimondatlan szóban.