2010. szeptember 13., hétfő

Bertók László

Nyárvég

Beszorulni közéje, teleszívni a
tüdőt, szétfeszíteni! Legalább
akkora helyet csinálni, hogy a
völgy (az is) beleférjen.
Még ha a patak, az út,
a házak nagyobb része a
legaljára csúszik is. Még ha
azután a szőlővesszőbe, a
gyümölcsfák ágaiba, a fűbe,
a madárfüttybe, a napsugárba
kapaszkodva lehet csak
megmaradni. Vagy úgy sem.
Megjönnek mind, érzi.
Nyomakszanak a lasponyafa
alatti tuskóra, ahol ül. Az egyik
a rozsdafarkú óvatosságával,
a másik a veréb kitartásával,
a harmadik a szúnyog
alattomosságával. Akad, aki
mint lepke, a hulló falevelet
csúfolja csupán, vagy a levegőt
lebbenti az archoz.
Egy sóhajtás? Egy év? Ezer év?
A mélység beláthatatlan, csak a
jaj helye bizonyos, ahonnan
kiszakadnak.