Már ködruhába öltözik odakinn a táj,
búsan rám mered reszkető-fehéren
szeptember van, és megint úgy fáj,
hogy halálritmust lejt egykor izzó vérem.
Borostyánlevelek tövén mély csönd gyűl,
elcsitult a nyári zengő zeneverseny,
míg bíborvörös színnel szürkeség vegyül,
súlyos fájdalomtól vemhes minden versem.
Nézd, hogy véreznek a ligetben a fák,
vetkőző ágaik nyugtalan remegnek,
ám a légben szállongó összevisszaság
csak rozsdarőt árnya múló életemnek.
