2010. május 22., szombat

Szabolcsi Zsóka


Tovatűnt...

Arcodon lopakodó könnycsepp
alásuhan, s gyöngyözve lehull.
A kérges talaj meglágyul,
meghajlik talpad alatt.
Bársony leplet bocsát rád az éj,
s te megbocsátod tűnő titkait.
Tündöklő álom ragyog fel a múlt
tűnékeny párájából.
Párnád telesírtad, s mégsem
jött a megváltó élet.
Élsz még, kedves arc,
harcod hol tart épp?
Képek jönnek és mennek,
s az idő újabb árkokat váj
arcomra a készülő
újabb könnycseppeknek...