Fehéreskék az ég, s kékesfehér
a kert, ahogy a hó már elsötétül,
vegyül, oldódik, egybeolvad végül
a menny s a föld, felhőfoszlány s levél
egymással elkeverve még kering,
majd lassan csillapul, lehull a földre,
angyalhaj, ördögszőr egymásba törve
fénylik, hevernek lent testrészeink,
az arcra arc kerül, és kéz a kézre,
rémülten látjuk már egymásra nézve,
hogy boldogok, hát egyformák vagyunk,
s ki tudja, mi a másolat, az ég-e,
föld-e? S mire jutunk? Magasra, mélyre?
Sötét van kint: begyógyul ablakunk.
