2010. május 14., péntek

Hepp Béla

Pihenj kicsit

Álltál-e aranyló búzamező peremén?
Látod, a szellő kalászokat csókol
és kedvesen bújik ajka alá a borzas lanka,
majd megszabadulva lágy futamától
újra az ég felé nyúlnak együtt a szálak.
Semmi se mozdul, csendet varázsol a napfény
egy kabóca kezd ütemtelen dalába,
felel a kar, és együtt koncertet adnak a nyárnak,

fenn az ég végtelen kék kupoláján megszólal
egy trilla, hallod? Pacsirta a párját
hívja vagy csak féktelen kedvét kiáltja dalban
szerte apró szívéből a világnak,

távoli dombok lábától zöldellő erdők
intenek neked ahogy az iménti szellő
jókedvűn játszani kezd a vidám levelekkel...
ha kinyújtanád a karod, tenyeredbe
simulnának a lombok,

most sóhajts fel,
húzd tele nyári, friss levegővel
sejtjeidet, hogy a hétköznapokban
ha fárad a lelked, visszaidézhesd,
és újra élhesd hunyt szemed előtt
e végtelen, aranyló búzamezőt.