2010. március 6., szombat

László Noémi

Javíthatatlan

Tudom: valahogy révbe érek.
Végighajtok az égi lankán,
megtorpannak az életévek
anélkül, hogy itt abbahagynám
a levegő ritka szálain
fönnakadt képek bámulását,
anélkül, hogy néhány nyurga rím
árnyékában helyem kiásnák,
megfordulok a bolygók között –
örökös lassú átutazó –
felhalmozódik csillagközök
mélyén az idő, völgyben a hó;
anélkül, hogy itt fölmerülne
napok mélyéről a fényhiány,
anélkül, hogy az ólomszürke
ezüstre válna a kés fokán,
végigsétálok, mint kötélen,
hajnali eszmék érrendszerén,
legombolyítom, végigélem
mindazt, ami sosem voltam én –

Tudom: révbe soha nem érek,
megpihen egyszer földön a hát,
kirajzanak az álomképek,
a szem visszapörgeti magát,
a kéz ujjai elfelejtik
érdes fatörzsek történetét,
bokában ahány ösvény rejlik,
kígyózva ágazik szerteszét,
belesimul ágyék a rögbe,
hajszálgyökér-bozótot növeszt,
csak a száj moccan könyörögve:
élet élettel hogy teszi ezt;
tele alvó maggal a homlok,
megakad benne majd az eke –
kiszabadulhatnak a gondok,
valaha felszínre érnek-e,
túljutnak-e az őszi éjen,
oda, hol minden olvadt arany,
vagy itt vesztegelnek a mélyben,
hol csak bolyongunk mindannyian?