2010. március 13., szombat

Bodnár Éva

Önmagam gyóntatója...

Amikor túlcsordul az a bizonyos pohár,
és semmi, semmi sem a régi már...
Fájdalomként élem meg a perceket.
Akkor kérek egy csöpp szeretetet.
Odafigyelést – bármit, mi emberi:
Segítsetek a kínruhát levedleni!

Amikor már önmagamtól is csak rettegek,
és semmi sincs, amin nevethetek,
mert bezárul az ajtó – kívül reked a fény.
Nem jön segítség, eltűnik a remény.
Fojtogat, kínoz, mardos a bűntudat,
dühömben szűkölve bántok meg másokat.

Milyen ember vagyok? Kérdezem szüntelen,
de a válasz közömbös, személytelen.
Nem vagyok ember, csak gyarló porhüvely,
ki itt a Földön mindenért felel. Mindenért,
amit tesz, alkot, leír, vagy kimond...
Így vagyok Ember – vagy inkább Bolond?

Ó, ha tudnám, mit miért teszek?!
Vezessetek hát, segítő kezek,
hogy önmagamban keressem a fényt!
Eldobva minden ártó véleményt.
A keserűség szobrát összezúzva,
mégiscsak Ember tudjak lenni újra!