2010. január 12., kedd

József Attila

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent; nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén,
ezüstös fejsze-suhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog;
köréje gyülnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.