2009. december 30., szerda

Nagy Horváth Ilona

Látogatás

Égnek meredtek a fák.
Mint megannyi halott
merev karja,
görcsös fekete ujjak,

törékeny
mozdulatlanság.

Egy utolsó kapaszkodás
Isten felé.

Lekopaszodott ágak
fájdalmas roppanással,
ha összezördíti gallyaik az idő,

- ékét vesztett lélek
halálzenéje.

Ágakon karom sajdul,
talpam alatt sírdogál a kő,
felengedett a fagy,
rég nem látott,
sarat zokog ölelve
csizmám a temető.

Nem hoztam semmit,
csak jöttem,
és beszéltem hozzád már egész úton,
tudj mindent, mire ideérek.

Most nem mondtam Miatyánkot
s hogy nyugodj békében,
-ujjam dadogja neved
a hideg lapon-
Itt vagyok,
nem tudom,
honnan majd
vagy mikor lesz legközelebb,
kérni se akarok,
csak gyere,
fekete ágamon karom sajdul,
állj ide mellém,
és
ölelj meg.

Madárcsend,
erdő.
Égnek meredt,
dísztelen hallgatás.