2009. november 24., kedd

Sík Sándor

Novemberi utazás

November van, hajnal borong, nedves, ködös, didergő.
Templom magaslik messziről, sötéten, elmosódón.
Hárman botorkálunk felé, lelket átjáró ködben;
Csonttá fagyott földön megyünk, térdig fekete hóban!
Olajlámpánk pislog búsan és harcol a homállyal.
Mindent benyel a lomha köd, csak a messze templom áll.

Mellettem balra kisfiú szökdécsel könnyű lábbal,
Körmébe néha fázva fúj és belenevet a lángba.
Nagyokat csúszik a havon és talpraszökken újra
Kacagva kél, ha elbukott s nevetve megy tovább.

Mellettem jobbra hófehér vak aggastyán botorkál,
Görcsös boton kínnal döcög, meg-megrogyó inakkal.
Szakálla közt rút zúzmara, fogai összeverődnek.
Lassan lép és nehézkesen, botját kinyújtja hosszan,
Úgy tapogatja, hova lép, az utat óvatosan.

És én közöttük harmadik, bizonytalan léptekkel,
Fázom, félek, fáradt vagyok és ismeretlen erre.
Azt súgja mégis a szívem, hogy jó helyt járok itt.

Megyünk, megyünk, el is jutunk a templom ajtajához,
És mindhárman fölmegyünk a három márványlépcsőn
És háromszor bezörgetünk a lakatos vasajtón.
Benn búg az édes orgona és biztat az édes ének,
És piros fény szűrődik át az ajtó hasadékán,
És tömjénfüstnek illata szűrönközik felénk.

Mi letelepszünk csendesen egymás mellett a lépcsőn,
Egymáshoz közelebb bújunk és keresztet vetünk,
És várakozunk a kapu előtt.