I
Most kitárulok neked, mint
A vízirózsa, mint a kagyló.
Betéve tudhatsz. Könyv vagyok,
Mindent megértő és bevalló:
Azért daloltam, ha szerettem,
És azért fájtam, ha daloltam,
Azért volt egy a vágy s a bánat
A volt időkben és dalokban,
Mert hűvös héjba voltam zárva.
Mert nem nyitott ki senki lánya.
Úgy volt, hogy társa nélkül hullt
A csöndbe csonka szívverésem.
Nem tudtam, merre boldogul
Teljessé tevő fele részem.
Nem tudtam: van-e s hol a nő,
Kinek egésszé zár szerelme
(Mert férfi s nő együtt egész,
Vágyva, foganva és teremve,
S mert nincsen annak maradása,
Ki nem talált még nőre, társra.)
II
Megleltelek: itt vagy. Fejed
Itt nyugszik már térdemre hajtva.
Belém költözött mosolyod
S az őszi csillagok nyugalma.
Egész vagyok. Gerinceden
Tapintom ki az élet minden
Kis áramát. Töprengek és
Tudom már: semmi rejtve nincsen
Azoknak, kik örömben élnek.
Bólint azokra már az élet.
Nincs semmi rejtve az elől,
Ki megéli teremtő vágyát,
Ki éjszakánként csendesen
Figyeli társa szuszogását,
Ki elnézi a rebbenő
Ajkat, mely nevét szótagolja,
És nem kísérti rettegés,
Hogy aludtában torz vigyorra
Vagy áruló szavakra lel
A nő, ki ajkára figyel.
III
Tiéd maradok hát örökké:
Megóv a jó emlékezés
Arról, hogy miként zárt magamba
A bánat és a szenvedés.
Tanulj meg engem. Én tudom
Mindazt, mit lényed nékem őrzött.
Óvjuk meg kölcsönös tudásunk,
Titoktalan, szép tisztaságunk,
Óvjuk, mint kettős héjú kagyló
Fájdalmas, nagy kincsét:
a gyöngyöt.
