Szeretem a magányt, a csendet,
Ha odahúz édes titok,
Ott szövök álmot, ott merengek,
Megenyhülőn csak ott sírok.
Szeretem a világi lármát,
Hol elkábul az öntudat,
ha vérező szívembe vágják
Unalom, kétség karmukat.
S ha örömem van, úgy szeretném
Kitárni más előtt magam,
És ráfonódni,mint a repkény,
A szívre, mely világtalan.
