Most lehűtöm kicsit a verset,
a valóság szebb, mint a képzelet.
Az együtt töltött percek az időben,
mint a napsütötte rétek fénylenek.
Sűrű veszedelmes illatok között
ölelted magadba arcomat.
És lehunyt szemmel hallgattam, ahogy
buktak föl a mélyből tört szavak.
Nem kérdezzük, hogyan lesz tovább,
hányszor, s hogyan isszuk föl
egymás illatát,
értelme kérdezéseknek nincsen.
Tudjuk, a gyönyör megismételhető.
Vagy egyszeri? Megismételhetetlen?
