2009. április 27., hétfő

Lászlóffy Aladár













Tengerszem pillája

Séta, séta a tó körül,
melynek mélyén a melegvérű hegyek
még éreznek is, én itt a felszínen
csak a megtanult vulkáni kor
maradéka vagyok s milyen szép
a vasárnap délutánom.
Miféle kitalált mértékkel
mérek mindig, miközben a
természet még meg se halt,
még velem érző, engem óvó
nagy család! Ki tanított
a mért idő vékony jegére
menni, ilyenkor tél elején,
évezred-fordulón, mikor
még út is van,
jó régi út, keréknyomos, havas?
Érzékeim sokáig tiltakozni fognak
még a kép ellen, melyet elmém
számukra érthetetlen vad
szabadverssé költött.
Ez a tengerszem tízmillió éve
nézi a világot. Peremén pilla áll
és ő is lát, s szemén a pilla él
s majd ő is látni akar. Ki
őrzi meg tehát a
látás emeleteit, hogy
ez a régi szem, a föld,
a világmindenség Homérosza
valaha újra tiszta képet lásson?
Egyetlen ég, mint tó tükrén a
szép, a hányszorosan bezárt, idezárt
szemmel nézett, érzett nagy messzeség.